"Teljesen fölösleges bármit tennünk, a lúdtalp veleszületett hajlam, aki hajlamos rá, úgyis lúdtalpas lesz, aki nem hajlamos, úgysem." - Ismerős mondat? De mennyi az igazság benne? Lássuk!
Részletek lúdtalpas fórumokból:
"A mi családunkban minden gyerek vékonyka volt (én is), mégis szinte mindenki lúdtalpas. Tuti genetika."
"Szerintem, aki hordozza magában a bokasüllyedésért felelős gént, annál előbb utóbb úgyis kialakul majd, ez a korai betétes cipő választás nem nagyon befolyásol semmit."
"Az anyukám lúdtalpas, Én nem vagyok és nem is voltam, és a mi időnkben nem is voltak ezek a lábbelik, örültek, hogy valamirevaló cipőt sikerült kapniuk a lábunkra."
"A sógornőm szerint -aki gyerekorvos- éppen ezért felesleges ezeket a méregdrága cipőket megvásárolni, de mindezek ellenére a saját lelkem megnyugtatására Én* is megveszem ezeket a drága cipellőket. De a siestát azt nem, arról Én sem hallottam túl jót."
* Green doktor: van egy bája az önmagát nagybetű "Én"-nel megtisztelő fórumozó gesztusának. Ezzel én is sokszor kacérkodok.**
** Igen, így k-val!
A fenti fórumvélemények jól mutatják a népszerű "nihilista" álláspontot, amelynek lényege:
Teljesen fölösleges bármit tennünk, a lúdtalp veleszületett hajlam, aki hajlamos rá, úgyis lúdtalpas lesz, aki nem hajlamos, úgysem.
A lúdtalp kialakulásában fontos alaptényező az öröklött hajlam, ami elősegíti, hogy valakinek legyen, valakinek meg nem, mint pl. laza ízületek, szalagok. Viszont ma mégis "népbetegséggé" vált, az oviskorú gyerekek nagy részének már problémái vannak. Ez már viszont épp azt mutatja, NEM CSAK a veleszületett hajlam, de az életmód is számít (a kevés mozgás, a sok ülés, a testsúly növekedése és a rossz cipő is).
Ennek ellenére épp a lúdtalp esetében máig nem igazolt egyértelműen, hogy számottevően befolyásolni tudjuk-e itt taglalt praktikáinkkal jó irányba gyermekkorban a lúdtalpat (lásd az angol szemléletről szóló megjegyzést itt, a cikk végén >>).
Green doktor szubjektív:
A magyar emberek számottevő része képtelen %-os esélyben, kockázati mértékben gondolkodni. Elképzelni, hogy egy betegséget több tényező együttes hatása alakítson ki. Fekete-fehér, igen-nem válaszokat vár. Imádjuk, igényeljük a leegyszerűsített válaszokat. Vegyük a cigaretta és a tüdőrák kapcsolatát. Hányszor halljuk:
„Nagyapám napi 2 dobozt Fecskét szívott, mégis 90 évig élt, végelgyengülésben halt meg.”
Ez a típusú állítás az érvelési hibák egyik típusának, az elsietett általánosításnak klasszikus példája. Bár ez a fajta érvelés sokszor vezet helytelen döntésekhez, azt ne felejtsük, az elsietett általánosítás önmagában még nem feltétlenül hamis, csak egy nem kellően megalapozott állítás. Ha helyesen akarunk dönteni, meg kell néznünk, a konkrét jelenségnél mi a beszerezhető infókkal árnyalt helyzet.
És a vicces az, hogy ez esetben "nagypapázóknak" lényegében igazuk van a cigaretták dobozán olvasható, "A dohányzás lassú és fájdalmas halálhoz vezet" hatósági üzenethez képest (ami szintén érvelési hibát tartalmaz).
Az életük végéig cigarettázóknak ugyanis csak kb. 10 %-a lesz tüdőrákos. Vagyis a cigarettázó nagypapákból 9 a cigizéstől független betegségben fog meghalni, és csupán 1 papa tüdőrákban. A világban tehát valóban kilencszer annyi füstkazánként bagózó 90 éves nagypapát találunk, mint aki tüdőrákban meghal tőle, és nekünk is kilencszer nagyobb az esélyünk, hogy megússzuk.
Az egészésgügyi felvilágosító orvosi és hatósági kommunikációban - a helyes szándék mellett - is hajlamosak egy-egy tényező jelentőségét eltúlozni. Az egészségügyi hatóságok kampányaikban például - a fent már idézett olyan túlzó állításokat tesznek cigaretták csomagolásán, mint "A dohányzás halálos tüdőrákot okoz." vagy "A dohányzás lassú és fájdalmas halálhoz vezet." Ezzel lényegében azt állítják: "Aki dohányzik 100%-ban tüdőrákos lesz." Megint egy leegyszerűsítő, fekete-fehér állítás (érvelési hiba). Amint említettük, valójában a cigarettázóknak csupán(?) 10 %-a lesz tüdőrákos. (További adatok angolul itt. )
Az okoz végéről a "-hat" lemaradt. Így viszont az állítás nem igaz
Mi a helyes gondolkodás a részünkről?
Ha a két véglet helyett reálisan értékelnénk magunkban a dolgot, arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy a cigarettázással a tüdőrák kialakulásának 10%-os kockázatát vállaljuk magunkra. Ami azért nem kevés. És mindezt úgy, hogy e kockázatot egy döntéssel ki tudnánk iktatni az életünkből. A cigarettázás tehát közel sem halálos ítélet, viszont zavaróan magas rizikó, ami bőven nem éri meg.
Együttélni a tudattal, hogy a dolgokat nem intézhetjük el fekete-fehér válaszokkal
Régen a körzeti orvosod egyszerűen megmondta neked, melyik tablettát vedd be, mit egyél, milyen vizsgálatokra kell elmenned. Ma már egy korszerű szemléletű orvos (a betegeket partnerként kezelő nyugati kultúrákban inkább, Magyarországon még kevésbé), a betegségedet egy komplex problémaként látja, kezelésként opciókat ajánl neked, többféle kezelési módot, elmondva mindnek az előnyét és a kockázatok esélyét. Így egyre több felelősség a tiéd - saját sorsodról. Ez persze elbizonytalanító, idegesítő. Mert rájössz, hogy az orvostudománynak is vannak határai. Hogy nem egyértelmű, melyik kezelést kéne választani? Hogy a betegségedet esetleg nem lehet teljesen meggyógyítani. Hogy* a kezelésnek lesznek mellékhatásai. A követendő az lenne, hogy a kockázatok nagysága alapján apró mérlegelések alapján apró döntéseket hozzunk. Abbahagyjuk-e a dohányzást, vállaljunk-e egy műtétet, amelyben 1000-ből 4,3 ember a műtőasztalon marad és így tovább.
